"Ezekre a fiúkra a templomnak szüksége van"

 

A Mária utcai rendház tetőterében 2016 óta hat fiatalember él, akik nem kollégisták vagy albérlők, hanem jezsuita lelkiségű közösségként formálódnak, és besegítenek a templom körüli feladatokban. A kísérletként indított első önkéntes év tapasztalatairól a fiúk és lelkivezetőik meséltek.

A Jézus Szíve Jezsuita Templomhoz a sekrestyén keresztül kapcsolódó Mária utcai rendház tetőterében korábban a Montserrat Hivatástisztázó Ház működött. A megürült lakrészbe Horváth Árpád SJ olyan fiatalokat szeretett volna hívni, akik életet csempésznek a falak közé, sajátjukként szeretik a templomot, és magukénak érzik a napról napra adódó liturgikus és gyakorlati teendőket.

Az igényes kivitelű, de tetőtéri jellegük miatt kora tavasztól késő őszig igen forró öt szobácskát, a hozzájuk tartozó, konyhaként is funkcionáló közösségi teret és szemlélődő szobát 2016. szeptember elsején lakta be hat fiatalember. „Nem volt szempont, hogy olyan fiúk költözzenek be, akik papok, vagy jezsuiták akarnának lenni – ezzel együtt mindegyikükről el tudom képzelni, hogy jó jezsuitává válnának” – kezdi a fiatalemberek bemutatását Árpád atya.

A sort Dienes Tibor nyitja, aki A Szív magazin egyik terjesztőjeként korábban is rendszeresen megfordult a Horánszky utcában működő szerkesztőségben. Árpád atya, aki a rend részéről felügyeli és irányítja a kiadó munkáját, itt elegyedett egy alkalommal beszélgetésbe vele, és hamar arra jutottak, Tibi lesz az első fecske az induló önkéntes közösségben. Ő adta tovább a hírt két csoporttársának, Muhari Máténak és Orbán Gellértnek, akikkel a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola hittanári képzésének második évét fejezik be. Gellért a középiskolát követően fotográfusként végzett, de vonzotta a tanári pálya, az Isten és az igazság keresése, így kötött ki a Sapientián. „Beszélőkém van, kiállásom van – és ha már mindezt Istentől kaptam, miért ne állítanám az Ő szolgálatába?” – mondja határozottan, a fiúk pedig nem győzik cukkolni a karizmái és a karizmai közötti rejtett összefüggéseket firtatva.

Bálint Fülöpöt – aki első éves volt ének-hittan szakon – Forrai Tamás SJ hívta meg az induló közösségbe egy nyári zarándoklat során. Füli családja révén ekkorra már közelebbről is ismerte a Jézus Szíve Jezsuita Templom életét, hiszen szülei a templomban működő taizéi zenei és lelkiségi csoport vezetői. Érsok Gábor szintén Dudás Tamás révén került képbe mint a Jezsu (a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium) öregdiákja. Máté viszont csaknem lemaradt a lehetőségről, mert nagyvonalúan úgy gondolta, ráér elintézni a jelentkezést. Mire azonban megkereste Árpád atyát, megelőzte Korom Dániel, a közösség kakukkfiókája. Dani pár évvel idősebb a többieknél, mechatronikai mérnökként dolgozik. „Amikor Gellért révén megtudtam, hogy önkéntes közösség indul a pesti jezsuitáknál, azonnal letámadtam Árpád atyát. Az elmúlt években a magányos műszaki egyetemisták életét éltem, és már nagyon vágytam a minőségi társaságra. Alig győztem eloszlatni a kételyeit, mert elsőre alighanem az olcsó albérletet kereső kedves, de erőszakos fiú benyomását keltettem a telefonban” – emlékszik vissza széles mosollyal a kezdetekre. Az öt szobába végül úgy költözhetett be mind a hat fiatalember, hogy a legnagyobb hálót Árpád atya átminősítette kétágyassá, Tibi és Máté pedig megosztoztak rajta.

A fiúk egy részének korábban nem volt közelebbi kapcsolata a jezsuita lelkiséggel, és az önkéntesség mibenlétéről is csak halvány előzetes elképzelésekkel rendelkeztek. „Gőzöm sem volt róla, hogy milyen önkéntes munkát kellene majd végeznünk, de abban biztos voltam, hogy csak jó sülhet ki a dologból” – folytatja Dani, és felidézi a pillanatot, amikor először vette kezébe a Jezsuita Spiritualitás - Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez című könyvet, majd amikor először kerítette hatalmába az érzés, hogy hamarosan ő is minden nap egy jezsuita templom árnyékában hajthatja álomra a fejét. Tibinek volt sejtése, mire vállalkozik, hiszen már ismerte A Szív szerkesztőségét. „Láttam, hogy a kiadó nem pusztán egy munkahely, hanem közösség, és elsősorban ezt a közösség-élményt vártam a beköltözéstől” – emlékezik vissza a fiatalember, aki a templom bejáratánál idén január óta működő Jezsuita Könyvesbolt koordinátora és logisztikai menedzsere.

A könyvesboltban és A Szív terjesztésébe besegít Máté is, aki emellett sekrestyési szolgálatot lát el, ahogy ideje engedi, ministrál, és engedi, hogy áthassa a jezsuita lelkiség. Gellért legtöbbször fotósként vesz részt a templomi eseményeken, Füli pedig különösen a sekrestyében és a könyvesboltban aktív. Az első közös élményekre visszaemlékezve kiemeli a szeptember elsejei tanévnyitó vacsorát (amit azóta minden második csütörtökön közös estebéd követ), és az első dobogókői lelkigyakorlatukat. „Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, azonnal teljesen nyitottan és érdeklődően álltunk egymáshoz, és pillanatokon belül igazi közösségé kovácsolódtunk” – mondja. A fiúk szinte minden reggel futni vagy focizni mennek, rendszeresen együtt ebédelnek és vacsoráznak, sőt, vannak már közösen eltöltött ünnepeik is. A mögöttük álló hónapok eseményeit sorolva hamar előkerülnek Máté 21. születésnapjának emlékei, a február végi disznóvágás, vagy az ádventi roráté misék utáni, a fiúk által előkészített agapék pillanatképei.

Az önkéntesek első évét közelről, de csendben és tapintatosan figyelte Petrovics László SJ, akit külföldi képzéséről hazatérvén Árpád atya kért fel az alakulóban lévő közösség kísérésére. „Nagyon kellemes csalódásnak bizonyult a fiúkkal való együttlét. A szó legnemesebb értelmében normális hozzáállásuk üdítő, és jezsuitaként különösen melegséggel tölti el a szívemet, hogy mekkora elődök nyomdokain járva töltik-töltjük meg élettel a Mária utcai rendházat” – fogalmaz Laci, aki lassan búcsút vesz a fiúktól, hiszen rendi küldetése ősztől Miskolcra szólítja.

Amikor Árpád atyát kérem, hogy összegezze az önkéntes közösség első évét, szenvedélyes fejtegetésbe kezd. „Az ötlet először még az önkéntesség éve kapcsán fogalmazódott meg bennem. Úgy éreztem, ha a világi és egyetemista körökben olyan népszerű tud lenni az önkénteskedés, s ha sokaknak a túlhajszolt és túlzsúfolt életében az egyetlen értelmes dolog az, amit önkéntesként végeznek, akkor megér egy kísérletet, miként lehet ezt az attitűdöt a jezsuita lelkiséggel párosítani, és az Istenért, Isten egyházáért munkálkodás, az önkéntes áldozat spiritualitását megtapasztalni a mindennapokban” – mondja Árpád atya, majd hozzáteszi, hogy a terv gyakorlati megvalósítása során ehelyett inkább a közösségi dimenzió vált meghatározóvá. Csalódottságról mindenesetre szó sincs: büszkén állítja, hogy a szomszédos Szent Ignác kollégiumban sem ilyen intenzív az ignáci lelkiség és a jezsuiták jelenléte. „Nem vitás, hogy ezeket a fiúkat a Jóisten és a Fáber Szent Péter közösség is valósággal elkényezteti, de ők ezt érzik, megbecsülik és meghálálják” – állapítja meg Árpád atya. „Meggyőződésem, hogy imádkozni, hittant tanítani, ünnepelni lehet pap nélkül is, és akkor lehetünk mi jezsuiták valóban az ima emberei, ha a munkatársaim, az önkéntesek és a különböző közösségek egyformán magukénak érzik a templom fenntartásának és működtetésének minden gondját és örömét. Biztos vagyok benne, hogy ezekre a fiúkra a templomnak nagy szüksége van, és hiszem, hogy mindegyikükkel komoly terve van a Mindenhatónak!”

Joomla templates by a4joomla