Fókuszban: Bellovics Gábor SJ

2017. október 21-én szentelik pappá Bellovics Gábor jezsuitát, aki szeptember óta erősíti a Jézus Szíve Jezsuita Templom lelkipásztori csoportját és közösségeit. Isten hozta közöttünk, fogadják szeretettel bemutatkozását!

Bellovics Gábornak hívnak és 1986. december 27-én születtem Mosonmagyaróváron. Ott érettségiztem 2005-ben. Általános iskolás korom óta ministráltam, hol több, hol kevesebb lelkesedéssel. Gyermekkorom óta szeretek a zenével foglalkozni, zeni általános iskolába járván szerettem meg a kóruséneklést és az igényes zenét.

Érettségi évében zárult le bennem az a meghívási-döntési folyamat, hogy valóban krisztusi ember szeretnék lenni, hozzá közel kerülni, őt egész életemmel papként szolgálni. Így 2005-től két évig a Győri Szemináriumban készültem az egyházmegyei szolgálatra. 2007-től pedig Rómában, a jezsuiták vezette Collegium Germanicum et Hungaricum (Pápai Német-Magyar Kollégium) növendékeként éltem. A tanulmányok ötödik évének végén szereztem diplomát a Pápai Gergely Egyetemen (Gregoriana).

Fotó: Ménesi Ágoston

A Jezsuita Rendbe való belépésem, így a noviciátusi időszak megkezdése előtt közvetlenül egy csodálatos tanévet töltöttem pasztorális-gyakorlati évként a győri Szent Imre Plébánián, Dr. Balázs Tamás atya mellett, ahonnan a győri Evangélikus Gimnáziumban tanítottam heti 18 órában a 9-12. évfolyamokon, valamint a meglehetősen nagy plébánia apostoli életébe is bekapcsolódtam, elsősorban a közösségek, liturgiák, temetések, és a nem szentség-kiszolgáltatáshoz kapcsolódó feladatokban. Noha rendkívül jól éreztem magam ezen a plébánián, mégis ez volt az az év, amikor meg tudtam hozni döntésemet, hogy jezsuita szerzetesként szeretném szolgálni az Istent és az embereket.

Ezt követte tehát a két éves noviciátus, melynek kihívásaiért, tapasztalataiért nagyon hálás vagyok. Sok kérdést újra felvetve, számos olyan helyzetben találtuk magunkat, amikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Voltunk két hónapig kórházi segédápolók egy geriátriai osztályon, elvégeztük a harminc napos szentignáci lelkigyakorlatot, elzarándokoltunk pénz és élelem előre elkészítése nélkül gyalog Lengyelországba. Próbáltuk megismerni magunkat, a határainkat és mindezekkel egyedül azt az Urat, akinek az életünket szeretnénk ajándékozni.

Az elmúlt évek egyik szép élménye, amikor fiatal rendtársaimmal az egyik fogadalom-újítás előtti rövid elcsendesülésre Magyarszékre utaztunk a kármelita nővérek kolostorába. Itt az első este az egyik nővér röviden beszélt nekünk a fogadalmakról. Egy valami ragadott meg engem igazán. Arról beszélt a nővér, hogy a „tűz” szó maga még soha nem égetett meg senkit. Az tehát, ha csak beszélünk, és „szavakat” használunk, attól még nem biztos, hogy valóban átéljük, megéljük, megégjük azt az örömöt és lelkesedést, amit Isten tud adni. Számomra meghatározó a fenti mondat hivatásom értelmezésében. Szeretném, és kérem az Urat, hogy legyen mindig valami a küldetésemben, amiben ott van a szívem igazán. Alapfelismerésemmé vált a miskolci Jezsuita Gimnáziumban töltött két gyakorlati évem alatt, hogy tanulni attól tanulunk, akihez tudunk valamilyen szinten kapcsolódni, kötődni. Ezt magam számára a jézusi küldetésben látom, ahol ő is együtt örül, együtt sír mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerül, azaz hagyja, hogy megérintse őt is az emberek öröme, gondja. Az ilyesfajta „együttérző élet” számomra mélységesen összekapcsolódik a keresztény hivatással. Mindezeket a napi élményeket pedig az Úr elé hordozva azt tapasztalom, le lehet tenni elé mindazokat a dolgokat, melyek megoldása nem az én dolgom. Hordozni és megoldani nem nekem kell mások kérdéseit, pusztán elég az úton való őszinte odaszegődés és támogató ima. Abban erősödöm meg egyre inkább, hogy a legfontosabb ennek a jézusi tűznek a közelében lenni, hogy valóban örömmel, erővel sugározhassam és vihessem azt a kis parazsat, amit ki tudok gyűjteni belőle. Ennek pedig csak akkor lesz ereje, ha teljes személyiségemet, egész lényemet átizzítja.

Fotó: Orbán Gellért

A két miskolci év után utam a bajoroszági Münchenbe és Regensburgba vezetett, ahol rendi előljáróim jóvoltából újabb két évet kaptam, hogy a zenei tanulmányokban elmélyülhessek, és megismerhessem egyúttal a németországi jezsuita tartományt, valamint az ott zajló társadalmi és politikai diskurzust. Ez a két év a különböző akut migrációs és politikai kérdések miatt egy nagyon intenzív időszakot jelentett, melynek végén idén nyáron egy hónapot töltöttem a Közel-Keleten. Itt lehetőségünk volt testközelből találkozni nyomorban élő, kilátástalan emberekkel, akik hazájukat elhagyva évekig nincstelenségben kénytelenek várakozni. Az ott megtapasztalt szükség, nyomor, kilátástalanság ilyen formáját soha még csak elképzelni sem tudtam. Most a saját szememmel láthattam. Meséltek az emberek életükről, tragédiájukról, reményeikről, hogy egyszer visszatérhetnek hazájukba, ami a táboroktól pusztán néhány km-re van. Tanultunk tőlük. És igyekszünk megjegyezni egy életre, micsoda ajándék, hogy mi békében élhetünk. És tanuljuk, hogy ne zárjuk be a szívünket az emberi szenvedés előtt, ami itt nem csak kézzel fogható, hanem a levegőben érezhető volt. 

A napokban, amikor újra Budapesten élve, itt éppen még csak megérkezve szembesülök politikai, társadalmi indulatokkal, sokszor haraggal, feszültséggel, nem beszélve az Egyházunkon belül gyakran megnyilvánuló belső indulatokra és szokatlan beszédmódra, gyakran gondolok a Közel-Keleten látott arcokra. Azokra az arcokra, akik már belefáradtak a vádaskodásba, egy kis nyugalomra és békére vágynak. Olyan békére, aminek a külső keretei számunkra adottak. Egy olyan élet, egy olyan Egyház szolgálatára szeretnék szegődni, ahol együtt keressük Jézus arcát és a belső békét, és a tőle tanult szelídséggel fordulunk egymáshoz, tisztelve és megbecsülve a másik méltóságát. Ahol a nagybetűs Igazságról, Jézus Krisztusról és az ő örömhíréről alázattal és egyszerűen teszünk tanúságot. Hiszem, hogy Istenről és az Evangéliumról nem érdemes veszekedve beszélni. Ezért szeretnék az Isten – ember, és az emberek közötti kiengesztelődés tanúja és segítője lenni.

 

Joomla templates by a4joomla